Van az a pillanat, amikor az embernek nem marad más, csak felnézni a plafonra, és feltenni a kérdést:
„Ezt most tényleg látom? Miaf4sz?!”
A képernyőn tegnapi nap folyamán ugyanis ez jelent meg:
„A közmédia nem hazudhat. Bocsánatot kérünk, amiért hosszú éveken át mégis ezt tettük.”
Ha valaki ezt 2025-ben leírja, valószínűleg konteósnak, álmodozónak vagy legalábbis reménytelen optimistának bélyegzik.
Most pedig ott virított az M1 képernyőjén. LOL !
Nem egy mémoldalon.
Nem egy paródiában.
Hanem a közmédiában.
Tizenöt év után.
Csak egy apró kérdés maradt.
Most szóltak nekik?
Vagy eddig egyszerűen nem tűnt fel?
Mert ha valaki tizenöt évig ugyanabba a kútba hordja a vizet, majd egyszer csak kijelenti, hogy „egyébként ez nem is kút volt, hanem szennyvízcsatorna”, akkor óhatatlanul felmerül a kérdés: mikor kezdődött a felismerés? Az első évben? A tizedikben? Vagy tegnap délután?
Ne cseréljük le a propagandát egy másik propagandára
Van azonban egy gondolat, amit érdemes komolyan venni, még akkor is, ha elsőre csak egy csípős Facebook-kommentnek tűnik.
„Persze azért ne bontsunk rögtön pezsgőt. Ha az eddigi egypárti propagandát most egy ‘betiszásított’ váltja, az kábé annyira megnyugtató, mint egy fideszes a Pride-on.”
A hasonlat szarkasztikus, de a mögötte lévő üzenet fontos.
Mert nem az a cél, hogy a propaganda színe narancssárgáról kékre, pirosra vagy bármilyen más árnyalatra változzon.
Nem az a cél, hogy ugyanaz a gépezet ugyanazzal a logikával működjön tovább, csak új főszereplőkkel.
Ha a közmédia valóban új korszakot akar nyitni, akkor nem új gazdára van szüksége, hanem arra, hogy végre közmédia legyen.
A közszolgálatiság nem azt jelenti, hogy mindig az aktuális kormányt szolgálja ki. Hanem azt, hogy a társadalmat szolgálja – akkor is, amikor az éppen kényelmetlen a hatalomnak.
Ha most valóban véget ér egy korszak, akkor az igazi győzelem nem az lesz, hogy más ül ugyanabba a székbe.
Hanem az, ha maga a szék veszti el a propagandagyár funkcióját.
Mert egy demokráciában nem az a kérdés, hogy kié a propaganda, hanem az, hogy miért létezik egyáltalán közpénzből propaganda. Ez lenne az a tanulság, amelyet nemcsak a leváltott, hanem a következő kormányoknak is érdemes lenne megjegyezni.
A legdrágább valóságshow !
A NER egyik legnagyobb teljesítménye nem a stadion volt.
Nem kisvasút.
Nem lombkoronasétány.
Hanem egy olyan kamut-hányó médiagépezet felépítése, amelyben milliárdokból próbálták megmagyarázni, hogy a fekete valójában fehér, a korrupció szuverenitás, a propaganda pedig tájékoztatás.
A magyar adófizető lett a producer.
A politikus a rendező.
A propagandista a főszereplő.
A néző pedig… nos, neki maradt a kötelező előfizetés.
A haza szolgálata. Számlára.
Évekig hallgattuk, hogy ezek a szereplők pusztán „független hazájukat oly annyira szerető véleményvezérek”.
Aztán valahogy mindig ugyanoda futottak be a pénzek. Nem is akármekkora pénzek.
Mindig ugyanazokat a narratívákat ismételték.
Mindig ugyanazok lettek a napi ellenségek.
Reggel Brüsszel.
Délben Soros.
Délután a civilek.
Este az ellenzék.
Másnap elölről.
Ha Orwell ma élne, valószínűleg szerzői jogi pert indítana.
És most úgy tünik repedni kezd a díszlet.
Közben egymás után érkeznek a hírek a rendszer korábbi szereplőiről.
A 444 információi szerint állítólag letartóztatták Szakács Istvánt, a Megafon korábbi influenszerét. Az ügy részletei egyelőre nem ismertek teljes körűen, ezért ebből messzemenő következtetéseket nem lehet levonni.
De önmagában az is sokat elmond a helyzetről, hogy ma már nem arról szólnak a hírek, kit kell gyűlölni, hanem arról, hogy ki magyarázkodik.
Ugye milyen gyorsan változik a történelem ?
Egyszer így van, máskor meg úgy, aztán kiderül, hogy mégse !
A számla egyszer megérkezik.
A valódi kérdés most nem az, hogy ki hány Facebook-videót készített.
Hanem az, hogy:
- mennyi közpénzből;
- milyen szerződésekkel;
- milyen döntések alapján;
- milyen elszámolással.
Ez már nem kommunikációs kérdés.
Ez könyvelés.
A számok ugyanis ritkán propagandisták. És a számok nem hazudnak soha se még érdekből sem !
A legnagyobb irónia.
A rendszer évekig azt sulykolta, hogy mindenki hazudik rajtuk kívűl .
A független sajtó.
A civilek.
A kutatók.
Az Európai Unió.
A bíróságok.
Mindenki.
Aztán végül ki írta ki ország-világ elé, hogy hosszú éveken át hazudott?
Nem a 444.
Nem a Telex.
Nem a Partizán.
Hanem maga a közmédia.
Ennél erősebb politikai szatírát még a Monty Python sem tudott volna írni.
A végén mégis a valóság nyert.
Most sokan szeretnének gyors ítéleteket.
Pedig egy jogállamban nem kollektív bűnösség van.
Aki bűncselekményt követett el, azért feleljen.
Aki csak kiszolgált egy politikai rendszert, annak a történelmi és erkölcsi megítélését majd elvégzi az idő.
De egy dolgot már senki sem tud visszacsinálni.
A pillanatot, amikor tizenöt év után maga a közmédia írta ki a képernyőre azt, amit addig emberek ezrei próbáltak bizonyítani:
„A közmédia nem hazudhat. Bocsánatot kérünk, amiért hosszú éveken át mégis ezt tettük.”
Van mondat, amely bekerül a történelemkönyvekbe.
És van mondat, amelynek már az első fele is elég lett volna tizenöt évvel ezelőtt.
Éljen a szabadság, az egyetértés, és az igazság ! Magyarország és a magyar nép, reméljük újra történelmet ír, pozitív értelembe véve is !