Már itt az elején kezdjük azzal, hogy ez csupán egy szubjektív véleményen és saját tapasztalatokon alapuló publicisztikai esszé vagy nevezzük újjévi gondolat buboréknak !
Van egy kényelmes és megszokott kis hazugságunk: „a drogos az drogos”. Egy massza, egy stigma, egy morális kuka, amibe néha jól esik belerúgni.
Pedig ha az élet nem fekete-fehér, akkor nyílván a droghasználat sem az.
A droghasználatról legtöbbször morális vagy orvosi nyelven beszélünk. Ritkábban pszichológiailag, még ritkábban egzisztenciálisan. Pedig valójában mindig ugyanarról szól: Milyen viszonyban vagyunk önmagunkkal.
Nem vagyok szakember, nincs diplomám, de van több évtizednyi terepgyakorlatom. És ebből az jött le, hogy háromféle drogos létezik. Nem több. Nem kevesebb.
1. A potyázó
Ő az, aki „amúgy nem csinál semmit”, csak ha van. Ha kínálják. Ha belefér.
Megeszi, megissza, elszívja, majd hétfőn visszamegy dolgozni, mintha mi sem történt volna. Nem vesz, nem keres, nem hajszol el van nélküle.
Ő az, aki soha nem kerül be a hírekbe, nem kerül rehabra, nem kerül sírba idő előtt. És mégis: élete végéig fogyaszt. Csak épp okosan, ösztönösen, ki-ventillálni konfliktus nélkül.
A rendszer imádja, mert láthatatlan.
Ők azok akik sosem lesznek benne a hivatalos statisztikai nyílvántartásokban.
2. A tudatlan
A klasszikus „problémás eset”. Akinek ha van, elfogy. Ha nincs, megszerzi. Ha nem jut hozzá, összeroppan.
Ő nem dönt csupán reakcióban él. Az inger irányít, nem az értelem.
Ő az, akire mutogatni lehet: „látjátok, ezért rossz a drog”.
Depresszív loopok, asztal körüli kattogás, Royal vodka, üres tekintetek és az a mondat:
„Csak még egy napig ne kelljen tisztának lenni.”
Ők vannak a legtöbben. És ők fizetik meg a legnagyobb árat végűl, traukmákat halmozva maguk után.
3. A tudatos
Erről nem szokás beszélni, mert zavarba ejtő.
Ő nem menekül, nem potyázik. Használ.
Nem a szerhez nyúl, hanem az eszközhöz amit már jól ismer és képes kontrolálni.
Tudja, mit, mikor, mennyit és miért. Nem hétvégéhez kötődik, nem alkalomhoz.
Nincs szüksége rá, és pont ezért veszélyes.
Ő az, aki képes nemet mondani akkor is, amikor minden ott van előtte.
És igent mondani akkor, amikor valóban szüksége van rá akár a hétköznapokban is.
„Nem a drog használ engem, én használom a drogot.”
Ez a kategória az, amit a társadalom nem tud hova tenni.
Mert nem illik bele sem az áldozat-, sem a bűnöző-narratívába.
És igen: én ide sorolom magam.
Nem azért, mert jobb vagyok bárkinél is, hanem mert túl sok mindent túléltem és megéltem már ahhoz, hogy ne ámítsam vagy hazudjak magamnak.
Jómagam 36 évesen, szintén fél életnyi traumával a hátam mögött, különféle függőségek és egészségügyi deficitek leküzdése után, képes vagyok mindennek ellenállni úgy, hogy mindenem van bármikor, bármennyi, ha akarom. Sokszor rám is romlik. 😂
Viszont ha azt szeretném, hogy bármilyen szinten módosítva legyek, akkor tisztában vagyok vele, miből és mennyit kell pontosan bevennem ahhoz, hogy úgy érezzem magam, ahogyan akarom.
Nem adok el „praktikusan” se semmit belőle azért, hogy „nekem ne kerüljön pénzbe”.
Hiszen ugyan úgy, ahogy szeretem, ha van otthon 2–3 féle minőségi pálinka, és esetleg borok is, hogy ha valaki más igényli, meg tudjam kínálni vele. Szeretem, ha meg van adva mindennek a módja. Nekem ez nem ventilláció vagy a valóságból való kiszakadás eszköze, hanem a már meglévő tudatos és stabil állapot fokozásának a lehetősége !
Nem várom a hétvégéket, és nem remegek azon, hogy lesz-e valami vagy sem, mert mindig van.
Viszont ha egyszer gyerekem lesz, biztosan hamarabb fogja tudni a klasszikus drogok alapvető működését, mint azt, hogy ki volt Kosztolányi Dezső vagy József Attila. 😁